Aki esetleg szemenhányna, hogy minek indít blogot aki nem ír bele, az elmehet a fenébe, mert remek kifogásaim vannak, hogy miért nem írtam az elmúlt két hónapban. De hogy ne kelljen kamuznom, direkt eltörettem az ujjam egy kutyával, hogy ne tudjak gépelni. Erről majd máskor (két-három hónap múlva...)

Aki viszont csak szimplán xanaxon él hatvan napja, hogy mi van a Vizslával, azt meg kell nyugtassam: él és virul. Sőt: még szeretem is. Na...persze nem úgy, hogy "kicsiszőrösszerelmem" hesteggel a rózsaszín virágos keretbe foglalt Instagram fotóival szennyezem a netet, hanem úgy, hogy dolgozunk. Mert kiderült, hogy ez neki kell. Úgy kell neki, mint egy falat kenyér (vagy sólisztgyurma). A Vizsla keres. És talál.

Ott hagytuk abba, hogy mázlista vagyok, mert egy keresésre született kutyát pirított rám a sors. Az úgy volt, hogy januárban végső kétségbeesésemben mantrailingezni kezdtem. Van némi kutyás múltam, másik kutyámmal belenéztünk már ebbe a sportba, de akkor valahogy nem varázsolt el. Most azonban azt gondoltam kell valami új kihívás, hogy ne csapjam agyon ezt a kutyát, annál is inkább, mert januárban mínusz 20 fok volt, csákánnyal se tudtam volna gödröt ásni neki a kertben. Az első edzésen gazdikeresés a feladat, pechemre meg is talált engem, mondta Adri (az oktató) hogy lelkes a kutya, kajával jól motiválható. (Gondoltam, jóhogy... hát megenné ez a jövő hetet is bazmeg, arra keresek, hogy etessem, még a dogot is az asztal alá eszi, pedig az is annyit fogyaszt, mint egy IFA) A második-harmadik alkalommal, miután mindig szépen megtalált, következett a flip, vagyis amikor a gazda megtalálása után lendületből távozik a jutalommal az addigi vezető, és most már őt kéne megtalálni gyorsba', nekünk együtt, mert hiszen lelépett a mindennél finomabb, öt napos virslivel. Ekkor a Vizsla leült elém, nézett okosan, hogy hát akkor most mi a feladat, mert hogy én itt vagyok, nem mentem sehova, más meg ugye nem fontos. Ezen kicsit meghatódtam, de még mindig erősebb volt az érzés, hogy ez a kutya ehhez is hülye, kész vége nincs más hátra, ha sietek még nyitva a gazdabolt, veszek csákányt. De Adri belezavart ebbe a szép gondolatmenetbe, aszondja: próbáljuk meg újra. Mondom jó...

Ember el, kaja nála, kutya utánanéz, aztán hátra, rám, én meg mondom: keresd!

...

És akkor az történt, hogy megértette. Felvillant a lámpa, egyetlen másodperc volt, láttam az arcán a döbbenetet, hogy "mosttényéleg én???!!!" "mehetek?" "a kaja után????" "jihááá!" Elindult, mint akit zsinóron húznak, szépen, orra fenn, profin, gyönyörűen. Persze nem ment messze a bújó, meglett, Vizsla fellökte, kizabálta a kezéből a kaját, és ezért életében először dícséretet kapott. Én meg büszke voltam rá...szintén életében először....

Úgy ment vissza a kocsihoz, mint ha minimum Oscar szobrot nyert volna (sólisztből), két méretet nőtt, és szerintem ott helyben hízott is. (Azóta hízott többet is, most már rajta marad a kaja szépen, megbízható, kedves barátaim le is dagadtozták a minap, és mivel bennük bízhatok, most is igazat adok nekik)

Természetesen nem hagytuk abba azóta sem. Egyre jobb, ügyesebb, és töretlen a lelkesedése. A stílusa továbbra is nagyon szép, hihetetlenül magabiztos, és más vezetővel is szépen dolgozik. (Aurél barátom volt a bal kezem, amíg gipszes voltam, örök hála érte:D) A Vizsla arca kisimult, játszik más kutyákkal, és maga is kezd már teljesen olyan lenni, mint egy kutya. Én meg kezdek úgy viselkedni, mint a gazdája.

Hát így szerettem meg a Vizslát. 

ps: azért ha rózsaszín keretes képek jelennek meg az Instagram profilomon, valaki lőjön le.

Cuki ráncos, puha kölyökvizslás fotókat vártál, meg cukormázas nyálat? Szopó. Ez itt a valóság, bocs:

Vizsla. Igen, ez a neve. Nem, tényleg ez a neve. Hülye név, de ez a neve. Tudom még fokozni: sose voltam kifejezetten vizslás, sőt. Úgy általában nem rajongtam a vizslákért. Kutyapanzióm van, vannak vizsla vendégeim, elvoltam velük, de sosem éreztem a késztetést, hogy vizslát akarok, illetve volt olyan, akinél pezsgőt bontottam, mikor hazament. Van egy öreg schnauzer keverékem, és egy német dogom, én alapvetően dogosnak tartom magam, szóval mondjuk azt, hogy elviseltem a vizslák vérmérsékletét. Aztán tavaly áprilisban egy barátom talált egy magyar vizslát. Pilisjászfalunál kóborolt, az országúton, chip jó magyar szokás szerint nem volt benne, de legalább sovány volt, sérves, és foltokban hiányzott a szőre. Idehozta nekem a panzióba, ahol elfér 12, ott elfér 13 is alapon. Hát jó, majd lesz valami. Elvittem dokihoz, kapott chipet, kinek a nevére írjuk...hát Orbán Viktoré csak nem lehet, legyen akkor az enyém na, de nem tudom tényleg, hogy mi lesz vele, neve se nagyon akadt, ízlelgettem a Vespát (nálunk a gépjármű kutyanév hagyomány) de csak nem jött be, engedd be a vizslát, gyere ide te vizsla, hát így lett Vizsla észrevétlenül.

Egy utolsó mocskos köcsög volt. Első nap megverette magát a dogommal, esküszöm figyeltem végig, hogy mi lesz, mert én ilyen szuicid barmot még nem láttam, a 60 kilós dogot akarta tologatni az udvaron ez a kis keszegtestű izé, hát komolyan kíváncsi voltam mi lesz belőle. A dog egy Bud Spencer, inkább alszik, mint bunyózik, ha teheti, de a Vizsla már a hagymás babot fenyegette, muszáj volt lépni, nagy kelletlenül a földre tette hát, azóta megvannak, de ehhez tényleg pofa kellett. Mondom, ha ez ekkora tapló, én megtartom esküszöm. Pár nap múlva felhívtak, hogy örökbe fogadnák, nem tudom mit vettem be, de elhajtottam az embert, még mindig a fülemben csengenek a szavak "ne haragudj, átgondoltam, ez a kutya az enyém, nekem kell" letettem a telefont, kijózanodtam, mivanbazmeg??? Írtam a barátaimnak: három kutyás vagyok, vizslám van. Egy emberként röhögtek ki, jóvan, rátok is lehet számítani, de majd én megmutatom.

És rábasztam. Kisebbik lányom megszerette, anyu ez az én kutyám, mondta. Amúgy se én vagyok az év anyja, most mondjam erre azt, hogy nem, miközben rakásra gyűjtöm a kutyákat? Eltelt egy nyár, és végig hülye volt. (mármint a Vizsla, nem a gyerek…) Kedvenc szokása a szarevés, kedves dolog, guszta, de nem válogatós, megeszik bármit,bárhonnan, semmit elöl nem hagyhatsz, őszre a gyerek sóliszt gyurmája jutott, már kiszárított állapotban, na mondom jól van, ettől megutál a gyerek, plusz tuti bekrepálsz, probléma letudva. Persze ültem mellette fél éjszaka, hogy mi van vele, mert volt olyan idióta, hogy azt a vasárnap estét választotta, amikor orvos se nagyon, de az autóm is szervizben, nehogy el tudjam vinni, ha belé talál bújni a gyász negyed kiló sós liszttől, meg a rá megivott liter víztől. De semmi. Ez egy kibaszott túlélő.

Nem bírtam megszeretni. Összefosta a gyerekszobában a padlószőnyeget. Abban a gyerekszobában, ahová be se mehetne. Elvette a gyerektől a kaját, ugatott (undorító hangszínnel, tuti direkt nekem dolgozta ki) és megverte az öreg kutyámat. Skodát (na az ő neve is megér majd egy posztot), aki 10 éve szolgál hűségesen, akivel ezer dolgot átéltem, öreg társam, barátom. Ez a kis buzeráns meg nekiment, mikor összetalálkoztak a bejárati ajtóban. Nem vagyok rá büszke, de végigvertem az udvaron. Gyűlöltem. Idejön, befogadom, orvoshoz viszem, megműttetem a kibaszott sérvét, ivartalaníttatom, nevemre veszem, és ez a hála? Egy pillanatig nem maradt nyugton.

Télen azon gondolkodtam, mit csináljak vele. Na jó, örökbeadom valakinek, a gyereknek meg azt mondom elveszett. Az én gyerekkori kutyámat is lepasszolták anno, mikor nagymamám elköltözött a kertes házból, feldolgoztam én is (ja biztos, azért hozom fel most is…) majd a gyerek is elfelejti. Jó oké, csináljuk ezt, én ezzel a döggel nem élek együtt, 2-3 évesnek saccolta az orvos, Jézusom ez elél még vagy 12 évig, én addigra 47 éves leszek, klimaxolok, ráncosodok, és akkor itt lesz még ez is két hőhullám között, na nem!

Kutya kinn áll a teraszon 5 centire az ajtótól – látom az üvegen át – pedig nem jöhet ide, elküldtem, mert összekarmolta az ajtót, és különben is elegem van, hogy nem bír egyedül a kertben lenni, most ment ki egy perce, nem igaz, hogy átnézte az 1300 négyzetmétert, és nincs jobb dolga, mint nézni befelé, baszod menj már innen, és foglald el magad, NE NÉZZÉL!!!

Az ajtóhóz vágtam a papucsomat, (takarodj!!!) és leroskadtam a földre. Mélységes szégyen öntött el. 11 éve kutyázom, majd 10 éve oktató vagyok. Száz és száz gazdát tanítottam arra, hogyan küzdjön, hogyan változzon, hogyan oldja meg a problémákat, elítéltem azokat, akik mondvacsinált indokkal megszabadulnak kutyáktól, és bármilyen állatkínzót megrugdosnék azon az áron is, hogy kétgyerekes anyaként üljem le érte a kötelezőt. És én, tényleg ÉN gondolkozom azon, hogy mit hazudjak a gyerekemnek, ha eltűnik innen egy kutya, csak mert képtelen vagyok csinálni azt amit tanítok? Hát milyen ember vagyok én?! Mindenemet a kutyáknak köszönhetem, és ilyeneken gondolkodom? Ezt nem tehetem.

Megoldom, mert ez feladat. Megoldom, mert meg lehet oldani. Ez a kutya azért jött ide, hogy valamit tanítson nekem. De tényleg lehet tanulni szeretni? Mert ennyi bajom van, semmi más: nem szeretem ezt a kutyát, és ő sem szereti magát miattam. Szarul néz ki. Sovány, ronda, feszkós, és nem tud viselkedni. Rém rosszul kommunikál kutyákkal, az emberekre meg erőszakosan mászik simogatásért. Segítséget kér.

Mi lenne, ha a saját oktatóm lennék? Azt mondanám, tegyél energiát a kutyába, foglalkozz vele, találj neki megfelelő feladatot, életmódot. Köszbazmeg.  Bullshit. De hát ezt mondom mindenkinek, esetleg kipróbálhatom, végtére könnyebb, mint hazudni egy ötévesnek.

Úgyis akartam mantrailingezni.

És kiderült, hogy már megint egy rohadt nagy mázlista vagyok, mert ez a kutya arra született, hogy embert keressen…

(folyt köv.)

Jó, legyen.